2. stáció: Mi, akik elrontjuk a nőket

Az embernek mindig saját magával szemben kell a legkritikusabban lennie. Természetesen ez az elvárás engem sem mentesít az alól, hogy kíméletlen eszközökkel szétszedjem saját nemem (és ez által saját magam).

Amikor azt írtam két napja, hogy a nők egyfajta státuszszimbólumként használnak minket, arra gondoltam, hogy a szebbik nem képviselői önértékelési válságba kerülnek, ha egy hosszabb párkapcsolati szünet áll be az életükben. Viszont ha meglelik a hőn áhított lelki biztonság eszközét (ala férfi), akkor újra bizonyosságot nyer az, hogy amit csinálnak saját magukért, az helyes.

Soha nem volt kétséges, hogy a társkapcsolat létrehozása során, tízből kilenc esetben a férfiaknak kell megtenni az első lépéseket (amelyek egyben a legnehezebbek is, lévén ha megvan a személyes kontaktus, akkor már csak saját magunk „marketingje” a feladat, bebizonyítván, hogy igen, mi vagyunk a megfelelő hímek a kiszemelt nők számára).

Ám milyen eszközökkel tesszük mindezt?

Ahány ember, annyi szokás, és ez az élet minden területére igaz. Nincs két egyforma ember, ami pedig az udvarlási szokásokat illeti, ez hatványozottan igaz.

Szerintem két lehetőség van az ember kezében. A belső értékekre való támaszkodás, és a külső javak villogtatása, felhasználása. Most gondolom minden olvasó rögtön szívből kezdi el tagadni a második eshetőség rá vonatkozó részét.

Pedig felesleges. Amikor azt mondják, hogy a külsőségekkel meghódítani egy nőt nem lehet, mert a lényeg a belső mivoltunk, akkor remélem ezt nem komolyan mondják. Vagy csak részben. De fontos a külső megjelenés. Valamennyire. Úgy 40%-ban. Viszont az szinte elvitathatatlan, hogy az egész kapcsolatépítés sava borsa a belsőkön alapszik.

Ám vannak közöttünk olyan „férfiak”, akik nem rendelkeznek belső pozitívumokkal, vagy érzelmi intelligencia szempontjából annyira gyerekek, hogy nem térképezték fel még saját magukat. Ezek az emberek a materiális (esetünkben: pénzben kifejezhető) javakra támaszkodnak. A kodependens (társfüggő/kapcsolatfüggő) magatartás pedig szinte hozza magával a végeredményt. A szomorú az egészben, hogy a nőket mi rontottuk el. Elfejetettünk udvarolni, hódítani, azt hisszük, hogy ha a legdrágább koktélokra meghívjuk a Hölgyeket, és valamelyik közismert humorista szellemes megjegyzéseit a saját beszédünkbe integráljuk, akkor „ledumálhatjuk a Nőket”. A duma nagyon fontos. Csak nem egészen így. Nincs az az autó, nincs az az ingatlan, amelynek kinézete akkora csillogást válthatna ki egy nőből, mint amikor leülsz vele beszélgetni, és feltárod magad. Eközben olyan dolgokat mutatsz neki, amelyeket már hónapok/évek óta keres, és már csak a remény maradt számára. Amikor megdöbbented azzal, hogy másképp is lehet ezt csinálni.

De nem. Helyette presztízzsel, anyagiakkal, valami hamis alapból töltekező magabiztossággal próbáljuk rabul ejteni a vadat. Lehet így csinálni. De akkor nem kell csodálkozni, hogy kihalnak az értelmes nők. Hiszen mi tehetünk róla. Azt pedig egy pillanatig se képzeljük, hogy bármennyire is jobbak vagyunk a nők kapcsolatfüggőségénél. Ugyan azt csináljuk, csak a magunk eltérő szocializációjával. Amíg nem tanulunk meg megállni, és egy pillanatra felülről szemlélni a dolgokat, addig elveszett emberek vagyunk. Az érzelmeket nem lehet megvenni. Ha mégis sikerül? Akkor csak a nőt vettük meg. De az érzéseit soha sem fogjuk tudni...

Lehet választani...

1. stáció: A nők, mint a bonyolultabbik nem?

Miután x. alkalommal is átestem „Csernus próféta bibliájának” elolvasásán, úgy gondoltam átértékelem a saját nézőpontomat az ügyben, és megpróbálok egyfajta szemléletváltáson átesni. Nem volt nehéz, az előző kapcsolat sebeit nyalogatva úgy gondoltam, hogy itt az ideje talpra állni, és felnőtt emberként viselkedni. Természetesen a felnőttség prózai értelemben vett jellegét nem sikerült (még) elsajátítani, de nyomon vagyunk, úgy érzem sok minden megváltozott. Életemben nem volt még ennyi gondolat a fejemben mint most, de ennek vannak pozitív, és vannak negatív vonulatai is.

A bejegyzés címe az, hogy a nők, mint a bonyolultabbik nem. Már maga a címzés is diszkrimináló, mivel ezzel egysíkú, a nők felé kifejezetten primitív érzelmekkel közeledő férfiakat vizionálok az olvasók felé. Ami persze nem igaz. Majd elmondom, hogy miért?!

Szóval teremtve van a nő, a férfi lélek építője és rombolója. Mit lehet tenni, függünk a nőktől, azok szokásaitól, hangulati változásaiktól. Nem baj. Így kerek a világ. Ám az már korántsem szokványos, hogy azok a nők, kiknek seggét olyan odaadással szemléljük egy party whiskey-mámorában, érzelmileg teljesen kiégettek, megcsömörlöttek, és szétziláltak. Ja! Ehhez jön még az, hogy érzelmileg torzultak.
Egy időben sportot űztem abból, hogy az aktuális barátnőt lelkileg összeszedjem, kikalapáljam. Nem volt benne semmi „atyai” szándék, csak így adták a körülmények. Egy dolog azonban közös volt mindegyik Hölgyben (a Hölgyet szándékosan írtam nagy „H”-val, minden egyes Nőt mélységesen tisztelek akihez közöm volt életemben, függetlenül attól, hogy egy éjszakára, vagy több évre szólt az együttlét). Mégpedig az, hogy mindegyik kapcsolatfüggő volt. Egy kivétellel. Róla majd később.

Szóval mindegyik ugyan olyan tekintettel nézett rám amikor velem volt. Sablonos, az elmúlt időben már-már igen nagy ellenszenvet kiváltva belőlem. Nem tehetnek róla, ez a társadalmi norma. Szeretném egyszer azt megélni, hogy a legszebb ismerőseim közül csak egy is több, mint 3 hónapot legyen egyedül, és érezze is jól magát a saját bőrében. Egészen addig, amíg a férfi eszményképe nem szolgál másként számukra, mint saját önigazolásukra, addig csak vágynak a boldogságra, de azt meglelni akkor sem fogják, ha ott lesz az orruk előtt. Mit értek ezen? Kedves hölgyeim! Nem arra lett a férfi megalkotva, hogy az önök EGO-ját istápolja, és a nap 24 órájában rendelkezésre álljon, ha önértékelési válságba kerülne. Nem azért vagyunk, hogy villogjanak velünk a barátnőik előtt, miközben mi pontosan tudjuk, hogy eszközök vagyunk arra, hogy a nők közötti hierarchiában feljebb lépjenek. Ezzel igazolván azt, hogy amit csinálnak az jó (miközben csak a hülye nem veszi észre, hogy rossz...inkább szánalmas).

Félreértés ne essék, nem bántani szeretném önöket. Nincsenek bennem indulatok. Nincs bajom a női nemmel, igen nagy hódolója vagyok annak az elragadó szépségnek, amelyet a magukénak tudhatnak!

De ha saját magukkal nem tudnak egyenesbe kerülni, akkor miért várják el, hogy mi teljes értékű emberekként nézzünk önökre? Talán tanuljanak meg először nemet mondani néhány kínálkozó lehetőségnek. A türelem mindig rózsát terem. MINDIG!!!!!!!!! Jobban járnak, ha elhiszik nekem!

Kezdjük az elején...

2010. február 3-a van. A tegnapi napon került a kezembe egy egyetemi kiadvány, amelyben találtam egy érdekes cikket. Apropóját a közösségi portálok (gondolom mindenki tudja, hogy melyik kettőre gondolok) hasznossága adta a fejvadász cégek szempontjából.
Maga a bejegyzés azt feszegette, hogy a munkaközvetítéssel foglalkozó irodák hogy, és miként használják fel a közösségi oldalakon könnyedén fellelhető profilunkat. Belém csapván az Isteni szikra, elkezdtem azon gondolkozni, hogy miről tudnék írni, mik azok a dolgok, amelyeket ha megosztok a nagyérdeművel, felkeltem az érdeklődést. A válasz egyszerű. Semmivel. Kinek van ideje blogokat olvasgatni? A témának nagyon érdekesnek kell lennie, hogy felkeltse a rohanó emberek érdeklődését.

Van manapság egy igencsak elcsépelt, és helyenként rosszul használt fogalom, nevezetten az érzelmi intelligencia.

2009 nyarán egy kósza ötlettől vezérelve megvettem Dr. Csernus Imre - A férfi című könyvét. Nem fűztem hozzá nagy reményeket, nem igazán a tartalom, mindinkább az író sajátos stílusa érdekelt, és úgy gondoltam, hogy ha információt nem ad át nekem, legalább jól fogok szórakozni. Hát...mellé nyúltam a cimbalomnak.

Így kezdődött az egész...