„Az odafigyelés művészete”

Volt már olyan, aki elgondolkozott azon, hogy mit jelent a kifejezés: „virágnyelv”?! Érdemes utánajárni, rettentően érdekes kifejezésforma.

A minap egy nagyon kedves, mindösszesen pár hete megismert ismerősömmel ebédeltem, egy igen hangulatos szegedi étteremben. Gondoltam bemegyünk, és a szokásos, tőlem elvárható színvonalon kezelem a Nőt, aki velem van. Ajtóban előre engedtem, kabátját elkértem, felakasztottam, csak akkor ültem le, amikor már helyet foglalt, s a többi. Ezek olyan alapdolgok. Gondoltan én, a beszélgetés végéig.
Mikor ugyanis indulni készültünk az elfogyasztott ebédet követően, levette a kabátját, én pedig nyújtottam a kezem, hogy majd feladom rá. Erre levette a zakóm, és a kezembe adta. Gyakorlatilag kétszer sikerült sokkot kapni 10 másodpercen belül. Mikor megjegyeztem, hogy szerettem volna feladni rá a kabátját, és a kezem nem azért nyújtottam, hogy odaadja az én kabátomat, a következő válaszreakció gázolt át rajtam: „Nem vagyok én hozzászokva az ilyen figyelmességhez”.

Gyakorlatilag a magzatvizem folyt el. „Nem vagyok hozzászokva az ilyen figyelmességhez”…
Tényleg ennyire balf*szok vagyunk az érzékenyebb nem képviselőivel szemben, és ennyire nem tudunk mit kezdeni a szituációval?! Nem nagy dolog pedig, szüleim megtanítottak az alapokra (mint ahogy szerintem mindenki mást is), a többit ellestem hasonló szituációkban. Semmi ördöngösség nincs benne. Csak figyelni kell. Ez a legszebb dolog az egészben. Nem kis munka, de nem fárasztó. Ha értékes emberek, és hiteles férfiak akarunk lenni, akkor meg kell tanulnunk néhány alapvető dolgot. Például kinyitni egy ajtót, felsegíteni egy kabátot, betolni egy nő alá a széket. És sorolhatnám… mert az egy dolog, hogy tudunk villogni, és hatalmas poénokat szórva szórakoztatni a nőket, ezáltal megnyerni a szívük. De ha az alapvető dolgokkal nem vagyunk tisztában, akkor mégis mit remélünk? Akkor a későbbi tetteink hiteltelenek, és mivel a nők nem hülyék, kacagva fognak átlátni rajtunk.

Egy nő. Egy szép nő. Aki azt mondta nekem tegnap, hogy nincs hozzászokva az ilyen figyelmességhez…én éreztem magam porig alázva.

7. stáció: Szeretet és szerelem – együtt, mégis külön?

Minap egyik ismerősöm kérdezte tőlem, hogy voltam-e már szerelmes? Természetesen igenlő választ adtam neki, visszagondolván a gyerekkori szerelmeimre (amiből mindösszesen egy volt, és az meg is határozta a további életemben, a nőkhöz való hozzáállásomat).

De van-e különbség a szeretet és a szerelem között? Persze, hogy van. Különben nem lenne létjogosultsága a kérdésnek. :-)

Az, hogy mit mondunk, vagy, hogy mit érzünk, nem feltétlenül fedi egymást az adott pillanatban. Ha azt mondom, hogy szeretem a párom, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy szerelmes is vagyok. Noha az közös minden esetben, hogy lelki kötődéssel járnak.

Szerelembe sokféleképpen lehet esni. Lehet első látásra, de olyan is előfordul, hogy az idő előrehaladtával alakul ki az érzés. Hogyan?

Az első látást nem kell megmagyarázni. Ránézel a másikra, meglátod benne azt a jellemzőt, amely teljesen rabul ejt és magával visz. Egy szem, egy karakteres arc, egy lélekrombolóan gyönyörű mosoly. Teljesen mindegy, hogy mi az, számtalan dolog van, amely „végzetes döntést” csal elő az emberből.

A megszeretni fogalma viszont mást takar. Noha szimpátia nélkül az is kivitelezhetetlen, de az idő előrehaladtával az ember olyan dolgokat fedez fel a másikban, amelyek rabul ejtik, rádöbbentvén a másikat arra, hogy az adott egyén rendelkezik minden olyan tulajdonsággal (vagy majdnem mindennel), amelyre lelke mélyén vágyott, és amelyek megtalálásáról tulajdonképpen le is mondott már. Ekkor jön valaki, aki ezt megcáfolja, és a lényeges kérdések ekkor már le is vannak tisztázva. Kirobban a szerelem, amelyre annyira vágyakozott a szív.

Mind a kettőnek van létjogosultsága, és előfordulhat, hogy életre szóló szerelem lesz belőle. A szerelem kialakulását nem lehet időben mérni. Lehet ez 2 hét, lehet 5 hónap. Vagy több. Mindegy, hogy ki az illető, vagy, hogy miként is néz ki?! Szelektálunk. A megtapasztalt dolgok között. Kiválasztjuk azokat a dolgokat, amelyek fontosak számunkra, és megtanulunk együtt élni velük. A párunk is ugyan ezt csinálja velünk. A többi valamilyen tolerancia alapú magatartás, amely központjában az elviselés áll. El tudom, vagy el akarom?! Mérlegelés kérdése, amely meghatározza a másikhoz való viszonyunka, és eldönti, hogy mennyire tudunk a másik negatív tulajdonságaival együtt élni.
Az igazság az, hogy idővel mindenki felfedi a valós énjét, és az álarc lekerül. Ekkor szokott nagyon sok kapcsolat megromlani, elmérgesedni. De nem feltétlenül érnek véget. Annál sokkal jobban kapcsolatfüggők az emberek. Nem akarnak változtatni, köszönhetően a megszokásoknak és a kényelemnek, továbbá a magány érzésének elkerülésének. Ha az ember belenyugszik abba a helyzetbe, amiben van, akkor gyakorlatilag elveszett. A boldogságra törekedni kell. Legalább ugyan annyira, mint a fejlődésre. Egy szakítás nem feltétlenül negatív dolog. Lehet egy gyújtópont is, ami ráébreszti az embert arra, hogy amit csinál, az nem megfelelő, nem életképes, vagy nem kivitelezhető az adott helyzetben.

De most nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy a szerelem kialakulásának ezernyi módja van. Viszont a szakításnak sokkal kevesebb...

6. stáció: A csodafegyver 3/3

Bármilyen okfejtés előtt meg kell jegyeznem, hogy a következő, és a három felvonásos cikksorozat utolsó darabjaként olyan témát fogok feszegetni, ami az összes eddigi téma közül a legnehezebben emészthető, gyakorlatilag minden kapcsolat sarokköve. Megemészteni sem lesz egyszerű, nemhogy megírni...

Szóval: Az ördög háromszöge. Önbizalomhiány- birtoklási vágy – féltékenység.

Mind a hármat egyenként fogom tárgyalni, de gondolom nem kell mondanom, hogy összefüggnek. Ugyan akkor különböző mértékben teszik tönkre a kapcsolatot.

Az önbizalomhiány a hibás, vagy rosszul felépített és megítélt EGO-ból származik. Nem arról van szó, hogy valaki nem elég jó. Arról beszélünk, hogy az illető saját önképe mennyire fejlett. A féltékenység kialakulásában soha sem a másiknak van nagy szerepe. Saját magunknak. Kivéve ha a másik fél rendszeresen tudatosítja bennünk, hogy nem vagyunk elég jók. De ez ritka, majd elmondom, hogy miért?!

A féltékenykedés megjelenésének oka rendszerint abból a gondolatból fakad, hogy „vajon elég jó vagyok-e a másiknak”? Az ember hirtelen tart egy önvizsgálatot, majd mivel emberi lények vagyunk, így keresünk valami negatív megállapítást saját magunkkal szemben. Néha még keresni sem kell, agyunk belebotlik, és attól kezdve nem szabadulunk a gondolattól. Na itt kezdődik a hullámvasút.

Ugyanis az önbizalomhiány rongálja az ember tartását, közérzetét, megjelenését, beszédét, gondolkodását, életvitelét. Szóval mindent, ami fontos lehet. A párkapcsolatunkban lévő másik ember szemében pedig csökkenni kezdünk. Ettől kezdve egyre szorosabban szeretnénk magunkhoz közel tudni párunkat. Annyira közel, hogy már-már birtokolni is szeretnénk. Ezzel kialakítva a kodependencia jelenségét, azaz a társfüggőséget. Ismeritek a következő mondást?

„Love is a bird, she needs to fly!” - gondolom tapasztalat alkotta mondás.

Nem lehet megfojtani valakit a ragaszkodással. Illetve meglehet. Próbált már valaki kutyát fojtogatni? Igen cudar végeredménye szokott lenni. Az ember is ilyen. Harap. Nem tettekkel. Szavakkal. Konkrétan a „köszi, de ez nekem nem kell tovább” frázis szokott elhangozni, ami nem fest túl jól egy kapcsolatban. A másik ember a párunk. Nem a tulajdonunk. Nincs jogunk megmondani, hogy mit csináljon, hogy csináljon, mit szabad neki, és mit nem?! Ha sikerül elnyerni a bizalmát és szívét, akkor úgyis szívesen fogja velünk tölteni a szabadidejét, úgyhogy birtokolni semmi értelme. Arról nem beszélve, hogy az ember agya csak egyszer borul el. Egyszer. Éppen elégszer. Akkor szokott véget érni a dal, és a szakítás pillanatában semmi sem számít. Semmi. Akkor vége mindennek.

De mielőtt teljesen lezárulna a dolog, még van egy lépcsőfok. A féltékenység. A kapcsolat pestise, halálos betegsége. Abból soha nem jön ki jól az ember. Soha. Csak és kizárólag veszíthet vele, mivel a saját önbizalomhiányunkat másra vetítjük, ezáltal kikezdvén más ember nyugodt lelki állapotát. Az emberek pedig harapnak a saját lelki biztonságukért, az az utolsó dolog, amit feladnak az életükből.

A féltékenység oka szinte minden esetben a múltban keresendő, onnan ered. Lehet, hogy egy régi kapcsolat ejt az emberen akkora sebet, hogy élete végééig cipelni fogja magával, lehet, hogy saját félrelépését próbálja kivetíteni a másikra. Lehet, hogy gyerekkorában nem kapta meg azokat a dicséreteket a szülőktől/környezettől, amiket meg kellett volna. Nagyon sokféle dolog miatt lehet féltékeny az ember. Csak a legritkább esetben szól a célszemély ellen, ez inkább kivetítés, mint célzott vád.

A szexuálpszichológiában 5 különböző módszert említenek, mint lehetséges megoldás:

1. Az újra meghódítás. A sikeres kapcsolat egyik eszköze. Adott időközönként meg kell újulnunk, mert csak így lehet fenntartani a kíváncsiságot a másikban. Egy jókor kihúzott nyúl a kalapból segít helyére rakni a dolgokat, izgalmat csempészve a kapcsolatba. Lehet megújulni kívül, vagy belül. Stílusban vagy érdeklődési körben. Életmódban, vagy szexuálisan. De sorolhatnám a végtelenségig. Csak elhatározás kell hozzá. Ha sikerül? Feldobja a kapcsolatunkat, és feltöltheti az egónkat.

2. Bizonyos időközönként tartsunk önvizsgálatot, nem árt szembesülni azzal, hogy hol vagyunk, hová tartunk, és mit csinálunk. Nagyon hasznos, ajánlott megtanulni!

3. Néha nem árt bevonni a külvilágot. Pártatlan szemlélők, akik objektíven látják a világot. Ahogy mi nem. Kérdezzük meg őket, hogy ők miként látják a kapcsolatunkat?! Rendkívül jót tesz a visszajelzés.

4. Elemezzük kedvesünk viselkedését! Milyen velem? Hogy viselkedik/beszél/közeledik? Mit változott mostanában? Milyen irányban fejlődik? Felkeltem-e az érdeklődését? Szeret-e velem lenni? Soroljam tovább?

5. Végezetül a legfontosabb! Vizsgáljuk meg, hogy féltékenységünknek van-e alapja? Miért gondolunk arra, hogy lehet valóságalapja a megcsalásnak/féltékenységnek? Vannak szituációk, amikor egy nagyobb beszélgetés bőven helyre tudja tenni a két fél gondolatait. Nem kell világmegváltó dolgokra gondolni. De meg KELL tanulnunk kimondani/kimutatni az érzéseinket.

Egy dolgot viszont nagyon, de nagyon véssünk az eszünkbe:

„NE CSINÁLJUNK BOLHÁT AZ ELEFÁNTBÓL CSAK AZÉRT, MERT NEM TUDUNK MAGUNKKAL MIT KEZDENI!!!”

Hát ezt szerettem volna megosztani a nagyérdeművel. Igyekeztem hiteles lenni az eddigiekben, és ezen szokásomat a jövőben is meg szeretném tartani. Amit le szerettem volna írni a szakirodalmi témákkal kapcsolatban, azokat le sikerült írni.

A következő állomás? Még nem tudom. Talán a saját magánéletem. A sors úgy adta, hogy most nekem is hiteles embernek kell lennem... :-)

5. stáció: Csodafegyver 2/3

A hitelesség. Na ez kemény dió. Számtalan esetben előfordul, hogy amit mondunk, azt egy másik alkalommal már máshogy gondoljuk. Vélemény, érzés, de még a lexikális tudás is ilyen tud lenni, mivel az ismeretek állandóan bővülnek.
De a hiteles lény megalkotása ezeken túlnyúlik. Úgy hívják a dolgot, hogy hit. Az a lényeg, hogy amit mondasz, amit cselekszel,amit gondolsz, abban higgyél, ne csak egy légből kapott ötlet legyen, hanem szuverén vélemény, olyan gondolat, amely valóban te vagy. Amikor arról beszéltem, hogy ha az ember megfelelően tudja használni a verbális és non-verbális kifejezést, és ezzel bármilyen hölgyet meg lehet hódítani, akkor úgy értettem, hogy ezeket az eszközöket a megfelelő szintre fejlesztette, és mindazt, amit elmond, úgy teszi, hogy szívből, véleményből mondja.

A nők átlátnak a kamu szövegen, noha nagyon szeretjük őket ledegradálni, és azt gondolni, hogy bármilyen marhaságot bevesznek. Hát nem egészen. Szokás mondani, hogy sokkal érzékibb teremtmények, mint a férfiak. Igaz. Ebből kifolyólag sokkal jobb érzékekkel vannak megáldva nálunk. Szerepjátékot tehát nincs értelme játszani. 2 nagyon komoly okból kifolyólag:

1.Legyen az ember bármennyire is jó ebben a szerepjátékban, 2 hétnél tovább nem lehet azt játszani, hogy mennyire „f*sza gyerek” is vagy valójában. Ennyi idő bőven elég a nőnek, hogy átlásson a férfin, igazából a 2. találkozótól kezdve tisztában vannak a férfi hitelességével.

2.A megjátszás egy taktikai elem, amit egy ideig lehet használni. Viszont nem érdemes használni, mert ha kifogy az ember az ötletekből és nem tud megújulni, akkor kiüresedik, elveszti a varázsát. Sokkal célravezetőbb, ha magunkat adjuk, abban nem tud csalódni a nő, és ha úgy jók vagyunk nekik az első pillanattól, akkor nem lesz gond később sem. Persze ez akkor igaz, ha megvan a hajlandóság bennünk arra, hogy időközönként megújuljunk.
Elcsépelt igazság, de a kapcsolatok az őszinteségre épülnek. Nem csak a mondanivalóval kapcsolatban, de a tettekkel is. Ha nem tartjuk be a játékszabályokat, akkor nagyon megüthetjük magunkat.

Zárszónak egy nagyon találó szólást teszek ide, ami végső soron keretbe foglalja a mondandómat:

„Csak a teljes őszinteség tesz szabaddá és védetté. Mert ha félelmeinket legyőzve kimondjuk az igazat önmagunkról, akkor már nem maradnak olyan támadási felületeink, amelyeken keresztül bárki megzsarolhatna vagy manipulálhatna minket. Mert nem az őszinteség tesz védtelenné, hanem azok a félelmeink, amelyek elől menekülve elkezdünk hazudni vagy hamis szerepeket játszani.”

4. stáció: A csodafegyver 1/3

Eddig nagyjából letisztáztuk a férfi-női szocializáció, és társas kultúra dimenzióját. Megvannak a főbb problémák, látjuk, hogy érzelmileg hol vagyunk. Megoldást keresünk. Vagy már meg is találtuk? Könnyen lehet.

Szinte nincs olyan ismerősöm, akivel ne mentem volna ölre azon, hogy melyiket a nehezebb? Meghódítani az adott egyént, vagy megtartani? Saját tapasztalatokra támaszkodva kijelenthetem, hogy nekem a megszerzés volt a nagyobb gond életem során. Nem igazán tudtam a mikéntjét, így fiatalabb koromban igen sok hódításom végződött kudarccal. Hosszú évek során megtanultam kapcsolatot létesíteni, így az ismerkedést is nagyjából sikerült megoldani. A módszerem a spontaneitáson, a teljesen természetes megszólításon alapszik. Megspékelve azzal, hogy amikor megszólítok egy nőt, akkor nem izgulok, teljesen nyugodt vagyok, tudom, hogy mit szeretnék, tudom, hogy milyen eszközökkel, tudom, hogy azok mennyire kivitelezhetőek, és nagyjából sejtem a végkifejletet is, ami persze számtalanszor okoz meglepetést az előzetes várakozásokhoz képes.

De ez én vagyok. A többi műhelytitkot természetesen nem árulom el, mindenkinek meg kell találnia a saját eszközét, de annyit elárulhatok, hogy az előbb felvázolt módszer igen jó aránnyal működik. De nem mindig. Lőttem már hatalmas luftot, szinte biztosnak mutatkozó személlyel kapcsolatban.

Ám legyen bármi is az ember adott módszere, fontos, hogy amit mond, amit csinál, az megfelelően legyen tálalva. A gesztikuláció és a mimika használata szinte elengedhetetlen. Szerintem az ismerkedés 70%-át a testbeszéd teszi ki. Ha valaki azt jól használja, elsajátítja annak módszerét, akkor 10-ből 6 nőnél már biztos befutó lehet. Ha verbálisan is a toppon van, akkor 10-ből 9-nél.

Nagyon fontos, hogy az ember mit mond, és hogyan, az első alkalommal? Az első találkozás/beszélgetés végig fogja kísérni a kapcsolatot, egészen a végéig (tudjátok, erre mondják, hogy legrosszabb esetben addig, amíg a halál el nem választ...). Akkor hangoznak el a legfontosabb információk döntő többsége, akkor dönti el a meghódítandó személy, hogy ad-e második lehetőséget is a találkozásra, vagy az első alapján úgy dönt, hogy neki erre nincs szüksége, vagy valami mást keres.
Soha ne akarjunk többek lenni, mint amik vagyunk! Arany jótanács! Amit az ember nyer vele rövid távon, arra nagyon ráfaraghat hosszú távon. Nem érdemes! Inkább az elején dőljön össze az egész, mint közben, akkor ugyanis sokkal nagyobb sebet hagy. Ja! Hiú ábrándokat ne kergessünk! Senki ne higgye azt, hogy ha meghódít egy bombázót a jó szövegével, akkor utána fel tud nőni az illetőhöz, ha az mondjuk sokkal jobb nőben/férfiban, mint alanyunk. Ilyen nincs. Beletörik az ember.
Persze ettől függetlenül törekednünk kell az előrejutásra, törekednünk KELL arra, hogy jobbak és jobbak legyünk az élet minden terén. De átesni a ló másik oldalára soha nem szabad. Óriási pusztítást tud végezni az ember EGO-jában, a megfelelni akarás egy nagyon kétélű fegyver.

Vagy erőt ad az embernek, és abból cselekszik, vagy nyomás alá helyezi az egyént, és összeroppantja, lelki szemétdombot csinálva az emberből. Azt pedig senki ne akarja megérezni.

Holnap tovább boncolgatjuk a témát, mivel ezen cikk egy három részes sorozat első ékköve lenne...

3. stáció: élet a halál után

A filozófiában igen heves viták folynak azzal kapcsolatban, hogy az ember, társas lény-e egyáltalán?! Ha igen, akkor hogyan képzeli el az életét egy másik emberrel/társsal?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merülnek fel, amikor az emberi kapcsolatok legmagasabb fokáról beszélnek. A párkapcsolatokról. Azzal az adománnyal lettünk megáldva, hogy megtervezhetjük a kialakulóban lévő kapcsolatunkat. Elképzelhetjük, hogy miként alakulnak a történések 3 hónap, 9 hónap, 2 év múlva. Szőhetünk elképzeléseket, álmodozhatunk, amelyek olyan emocionális energiával töltenek fel minket, amelyeknek köszönhetően az élet minden területén plusz energiákat tudunk mozgósítani. Majd összeomlok a fellegvár, a szakítás, a megcsalás, a kihűlés utoléri a két felet, és rádöbbennek arra, hogy valami elmúlt.

Ebben az esetben az ember két dolgot tehet. Társadalmi személyként, vagy felnőtt emberként viselkedhet. Mind a kettő jól csengő megnevezése annak az arctalan társadalomnak, amelyben élünk, de van egy nagy különbség. A társadalmi személy a mikro társadalom része, szokásaiban mintakövető, így véleménye is inkább átlagos, mint racionális és hiteles. De van egy másik lehetőség is, úgy hívják, hogy felnőtt ember. Aki nem veszi fel az álarcot, és mer lépni még akkor is, amikor a legnehezebb döntéseket kell meghoznia.

Beszéljünk az utóbbiról. Hülyére csépelt közhely, hogy „csak a bátraké a szerencse”. A sors fura fintora, hogy sajnos igaz is. Mert csak azoké. Sajnos sorsunk sűrűn alakul úgy, hogy a létező legrosszabb pillanatokban kell meghozunk óriási, sorsunkat és további életünket befolyásoló döntéseket. Csak, hogy a témánál maradjunk, ilyen helyzet az, amikor az embernek úgy kell egy másik személy iránt bizalmat szavaznia, akinek megléte mellett párhuzamosan még ott vannak az előző kapcsolatban szerzett sebek. A lehető legrosszabb szituáció. Ha a sebeinket nyalogatjuk, akkor megnyugszik a lelkünk, de lehet, hogy a lehető legnagyobb esélyt szalasztjuk el. Ha belevágunk? Akkor tovább sérülhetünk, és lehet, hogy a fájdalom a kilátástalanságig fajul, ami bizony már nem tréfa. Mondhatnám orvosi esetnek is, de az túlzó lenne…
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha valami véget ér, akkor az élet egyik szakasza lezárul. Pedig nem. Csak egy új kezdődik. Ehhez felnőttként kell viselkedni, és el kell sajátítani az érzelmi intelligencia azon szintjét, amellyel tovább tudunk lépni.

Istenem! Ha annyi millióm lenne, mint ahány olyan emberrel találkoztam, akik a nagy szerelem nyomait magukon hordozván soha nem tudtak tovább lépni! Kilóra venném meg bármelyik közigazgatási épületünket, és 100 forintos boltokat nyitnék benne.
Mondani szokták, hogy az ember EGO-ja akkor nő, amikor olyan helyzetekbe mer belevágni, amelyeket racionális gondolkodással inkább kerülni igyekezne. Hát igen! Ehhez bizony bátorság kell. Zárszóként kérem, engedje meg a nagyérdemű, hogy Dr. Csernus egyik nagyon találó gondolatát bevágjam ide:

„Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz.”

Ha megtanulod, megnő az önbecsülésed. Ha megnő az önbecsülésed, akkor javul a kisugárzásod! Ha a helyén van a kisugárzásod, akkor bármi a tiéd lehet. BÁRMI VAGY BÁRKI….csak győzd megbecsülni!

2. stáció: Mi, akik elrontjuk a nőket

Az embernek mindig saját magával szemben kell a legkritikusabban lennie. Természetesen ez az elvárás engem sem mentesít az alól, hogy kíméletlen eszközökkel szétszedjem saját nemem (és ez által saját magam).

Amikor azt írtam két napja, hogy a nők egyfajta státuszszimbólumként használnak minket, arra gondoltam, hogy a szebbik nem képviselői önértékelési válságba kerülnek, ha egy hosszabb párkapcsolati szünet áll be az életükben. Viszont ha meglelik a hőn áhított lelki biztonság eszközét (ala férfi), akkor újra bizonyosságot nyer az, hogy amit csinálnak saját magukért, az helyes.

Soha nem volt kétséges, hogy a társkapcsolat létrehozása során, tízből kilenc esetben a férfiaknak kell megtenni az első lépéseket (amelyek egyben a legnehezebbek is, lévén ha megvan a személyes kontaktus, akkor már csak saját magunk „marketingje” a feladat, bebizonyítván, hogy igen, mi vagyunk a megfelelő hímek a kiszemelt nők számára).

Ám milyen eszközökkel tesszük mindezt?

Ahány ember, annyi szokás, és ez az élet minden területére igaz. Nincs két egyforma ember, ami pedig az udvarlási szokásokat illeti, ez hatványozottan igaz.

Szerintem két lehetőség van az ember kezében. A belső értékekre való támaszkodás, és a külső javak villogtatása, felhasználása. Most gondolom minden olvasó rögtön szívből kezdi el tagadni a második eshetőség rá vonatkozó részét.

Pedig felesleges. Amikor azt mondják, hogy a külsőségekkel meghódítani egy nőt nem lehet, mert a lényeg a belső mivoltunk, akkor remélem ezt nem komolyan mondják. Vagy csak részben. De fontos a külső megjelenés. Valamennyire. Úgy 40%-ban. Viszont az szinte elvitathatatlan, hogy az egész kapcsolatépítés sava borsa a belsőkön alapszik.

Ám vannak közöttünk olyan „férfiak”, akik nem rendelkeznek belső pozitívumokkal, vagy érzelmi intelligencia szempontjából annyira gyerekek, hogy nem térképezték fel még saját magukat. Ezek az emberek a materiális (esetünkben: pénzben kifejezhető) javakra támaszkodnak. A kodependens (társfüggő/kapcsolatfüggő) magatartás pedig szinte hozza magával a végeredményt. A szomorú az egészben, hogy a nőket mi rontottuk el. Elfejetettünk udvarolni, hódítani, azt hisszük, hogy ha a legdrágább koktélokra meghívjuk a Hölgyeket, és valamelyik közismert humorista szellemes megjegyzéseit a saját beszédünkbe integráljuk, akkor „ledumálhatjuk a Nőket”. A duma nagyon fontos. Csak nem egészen így. Nincs az az autó, nincs az az ingatlan, amelynek kinézete akkora csillogást válthatna ki egy nőből, mint amikor leülsz vele beszélgetni, és feltárod magad. Eközben olyan dolgokat mutatsz neki, amelyeket már hónapok/évek óta keres, és már csak a remény maradt számára. Amikor megdöbbented azzal, hogy másképp is lehet ezt csinálni.

De nem. Helyette presztízzsel, anyagiakkal, valami hamis alapból töltekező magabiztossággal próbáljuk rabul ejteni a vadat. Lehet így csinálni. De akkor nem kell csodálkozni, hogy kihalnak az értelmes nők. Hiszen mi tehetünk róla. Azt pedig egy pillanatig se képzeljük, hogy bármennyire is jobbak vagyunk a nők kapcsolatfüggőségénél. Ugyan azt csináljuk, csak a magunk eltérő szocializációjával. Amíg nem tanulunk meg megállni, és egy pillanatra felülről szemlélni a dolgokat, addig elveszett emberek vagyunk. Az érzelmeket nem lehet megvenni. Ha mégis sikerül? Akkor csak a nőt vettük meg. De az érzéseit soha sem fogjuk tudni...

Lehet választani...

1. stáció: A nők, mint a bonyolultabbik nem?

Miután x. alkalommal is átestem „Csernus próféta bibliájának” elolvasásán, úgy gondoltam átértékelem a saját nézőpontomat az ügyben, és megpróbálok egyfajta szemléletváltáson átesni. Nem volt nehéz, az előző kapcsolat sebeit nyalogatva úgy gondoltam, hogy itt az ideje talpra állni, és felnőtt emberként viselkedni. Természetesen a felnőttség prózai értelemben vett jellegét nem sikerült (még) elsajátítani, de nyomon vagyunk, úgy érzem sok minden megváltozott. Életemben nem volt még ennyi gondolat a fejemben mint most, de ennek vannak pozitív, és vannak negatív vonulatai is.

A bejegyzés címe az, hogy a nők, mint a bonyolultabbik nem. Már maga a címzés is diszkrimináló, mivel ezzel egysíkú, a nők felé kifejezetten primitív érzelmekkel közeledő férfiakat vizionálok az olvasók felé. Ami persze nem igaz. Majd elmondom, hogy miért?!

Szóval teremtve van a nő, a férfi lélek építője és rombolója. Mit lehet tenni, függünk a nőktől, azok szokásaitól, hangulati változásaiktól. Nem baj. Így kerek a világ. Ám az már korántsem szokványos, hogy azok a nők, kiknek seggét olyan odaadással szemléljük egy party whiskey-mámorában, érzelmileg teljesen kiégettek, megcsömörlöttek, és szétziláltak. Ja! Ehhez jön még az, hogy érzelmileg torzultak.
Egy időben sportot űztem abból, hogy az aktuális barátnőt lelkileg összeszedjem, kikalapáljam. Nem volt benne semmi „atyai” szándék, csak így adták a körülmények. Egy dolog azonban közös volt mindegyik Hölgyben (a Hölgyet szándékosan írtam nagy „H”-val, minden egyes Nőt mélységesen tisztelek akihez közöm volt életemben, függetlenül attól, hogy egy éjszakára, vagy több évre szólt az együttlét). Mégpedig az, hogy mindegyik kapcsolatfüggő volt. Egy kivétellel. Róla majd később.

Szóval mindegyik ugyan olyan tekintettel nézett rám amikor velem volt. Sablonos, az elmúlt időben már-már igen nagy ellenszenvet kiváltva belőlem. Nem tehetnek róla, ez a társadalmi norma. Szeretném egyszer azt megélni, hogy a legszebb ismerőseim közül csak egy is több, mint 3 hónapot legyen egyedül, és érezze is jól magát a saját bőrében. Egészen addig, amíg a férfi eszményképe nem szolgál másként számukra, mint saját önigazolásukra, addig csak vágynak a boldogságra, de azt meglelni akkor sem fogják, ha ott lesz az orruk előtt. Mit értek ezen? Kedves hölgyeim! Nem arra lett a férfi megalkotva, hogy az önök EGO-ját istápolja, és a nap 24 órájában rendelkezésre álljon, ha önértékelési válságba kerülne. Nem azért vagyunk, hogy villogjanak velünk a barátnőik előtt, miközben mi pontosan tudjuk, hogy eszközök vagyunk arra, hogy a nők közötti hierarchiában feljebb lépjenek. Ezzel igazolván azt, hogy amit csinálnak az jó (miközben csak a hülye nem veszi észre, hogy rossz...inkább szánalmas).

Félreértés ne essék, nem bántani szeretném önöket. Nincsenek bennem indulatok. Nincs bajom a női nemmel, igen nagy hódolója vagyok annak az elragadó szépségnek, amelyet a magukénak tudhatnak!

De ha saját magukkal nem tudnak egyenesbe kerülni, akkor miért várják el, hogy mi teljes értékű emberekként nézzünk önökre? Talán tanuljanak meg először nemet mondani néhány kínálkozó lehetőségnek. A türelem mindig rózsát terem. MINDIG!!!!!!!!! Jobban járnak, ha elhiszik nekem!

Kezdjük az elején...

2010. február 3-a van. A tegnapi napon került a kezembe egy egyetemi kiadvány, amelyben találtam egy érdekes cikket. Apropóját a közösségi portálok (gondolom mindenki tudja, hogy melyik kettőre gondolok) hasznossága adta a fejvadász cégek szempontjából.
Maga a bejegyzés azt feszegette, hogy a munkaközvetítéssel foglalkozó irodák hogy, és miként használják fel a közösségi oldalakon könnyedén fellelhető profilunkat. Belém csapván az Isteni szikra, elkezdtem azon gondolkozni, hogy miről tudnék írni, mik azok a dolgok, amelyeket ha megosztok a nagyérdeművel, felkeltem az érdeklődést. A válasz egyszerű. Semmivel. Kinek van ideje blogokat olvasgatni? A témának nagyon érdekesnek kell lennie, hogy felkeltse a rohanó emberek érdeklődését.

Van manapság egy igencsak elcsépelt, és helyenként rosszul használt fogalom, nevezetten az érzelmi intelligencia.

2009 nyarán egy kósza ötlettől vezérelve megvettem Dr. Csernus Imre - A férfi című könyvét. Nem fűztem hozzá nagy reményeket, nem igazán a tartalom, mindinkább az író sajátos stílusa érdekelt, és úgy gondoltam, hogy ha információt nem ad át nekem, legalább jól fogok szórakozni. Hát...mellé nyúltam a cimbalomnak.

Így kezdődött az egész...