3. stáció: élet a halál után

A filozófiában igen heves viták folynak azzal kapcsolatban, hogy az ember, társas lény-e egyáltalán?! Ha igen, akkor hogyan képzeli el az életét egy másik emberrel/társsal?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merülnek fel, amikor az emberi kapcsolatok legmagasabb fokáról beszélnek. A párkapcsolatokról. Azzal az adománnyal lettünk megáldva, hogy megtervezhetjük a kialakulóban lévő kapcsolatunkat. Elképzelhetjük, hogy miként alakulnak a történések 3 hónap, 9 hónap, 2 év múlva. Szőhetünk elképzeléseket, álmodozhatunk, amelyek olyan emocionális energiával töltenek fel minket, amelyeknek köszönhetően az élet minden területén plusz energiákat tudunk mozgósítani. Majd összeomlok a fellegvár, a szakítás, a megcsalás, a kihűlés utoléri a két felet, és rádöbbennek arra, hogy valami elmúlt.

Ebben az esetben az ember két dolgot tehet. Társadalmi személyként, vagy felnőtt emberként viselkedhet. Mind a kettő jól csengő megnevezése annak az arctalan társadalomnak, amelyben élünk, de van egy nagy különbség. A társadalmi személy a mikro társadalom része, szokásaiban mintakövető, így véleménye is inkább átlagos, mint racionális és hiteles. De van egy másik lehetőség is, úgy hívják, hogy felnőtt ember. Aki nem veszi fel az álarcot, és mer lépni még akkor is, amikor a legnehezebb döntéseket kell meghoznia.

Beszéljünk az utóbbiról. Hülyére csépelt közhely, hogy „csak a bátraké a szerencse”. A sors fura fintora, hogy sajnos igaz is. Mert csak azoké. Sajnos sorsunk sűrűn alakul úgy, hogy a létező legrosszabb pillanatokban kell meghozunk óriási, sorsunkat és további életünket befolyásoló döntéseket. Csak, hogy a témánál maradjunk, ilyen helyzet az, amikor az embernek úgy kell egy másik személy iránt bizalmat szavaznia, akinek megléte mellett párhuzamosan még ott vannak az előző kapcsolatban szerzett sebek. A lehető legrosszabb szituáció. Ha a sebeinket nyalogatjuk, akkor megnyugszik a lelkünk, de lehet, hogy a lehető legnagyobb esélyt szalasztjuk el. Ha belevágunk? Akkor tovább sérülhetünk, és lehet, hogy a fájdalom a kilátástalanságig fajul, ami bizony már nem tréfa. Mondhatnám orvosi esetnek is, de az túlzó lenne…
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha valami véget ér, akkor az élet egyik szakasza lezárul. Pedig nem. Csak egy új kezdődik. Ehhez felnőttként kell viselkedni, és el kell sajátítani az érzelmi intelligencia azon szintjét, amellyel tovább tudunk lépni.

Istenem! Ha annyi millióm lenne, mint ahány olyan emberrel találkoztam, akik a nagy szerelem nyomait magukon hordozván soha nem tudtak tovább lépni! Kilóra venném meg bármelyik közigazgatási épületünket, és 100 forintos boltokat nyitnék benne.
Mondani szokták, hogy az ember EGO-ja akkor nő, amikor olyan helyzetekbe mer belevágni, amelyeket racionális gondolkodással inkább kerülni igyekezne. Hát igen! Ehhez bizony bátorság kell. Zárszóként kérem, engedje meg a nagyérdemű, hogy Dr. Csernus egyik nagyon találó gondolatát bevágjam ide:

„Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz.”

Ha megtanulod, megnő az önbecsülésed. Ha megnő az önbecsülésed, akkor javul a kisugárzásod! Ha a helyén van a kisugárzásod, akkor bármi a tiéd lehet. BÁRMI VAGY BÁRKI….csak győzd megbecsülni!